Üdvözöljük Székelyföld lovas portálján!
Üdvözöljük Székelyföld lovas portálján!
Left arrow Programajánló Right arrow
-0001
NOV. - 30.
A huszárruha üzenete, és mi célt szolgáltak a kellékek?

- Egy kis ízelítő a Hagyományörző Székely Huszárezred egyesület részéről a huszár viseletével kapcsolatosan -
-0001
NOV. - 30.

Egyre több településről zarándokolnak Csíksomlyóra nyeregbe szállva lovasaink. A LóFő Lovascsapat négy lovasa nyolc, tizenegy lovasa négynapos túrán közelítették meg a búcsú helyszínét. Utóbbiakhoz csatlakozott a székelybósi Varázspatkó Lovarda 12 lovasa is, valamint négy másik zarándok egyenesen Székesfehérvárról érkezett lóháton. Zetelakáról 16 lovas vágott neki a szokásos háromnapos zarándoklatnak.
Szöveg: Z. Nagy István, Fotó: FIscher István Alfréd, Geréb Péter, Kiss Zsigmond



 

Mottó:
„A székelyek mindnyájan rokonok apáról, anyáról s a fehér kabala likáról.”

A keleti nyelvterületen három fontosabb tájfajta ismeretes: a hucul, a mokány és a székely ló. Székelyföldön belül megkülönböztetik a békási és az oroszhegyi tájfajtát. Oláh Miklós az 1500-as években az erdélyi és székely lovak kiválóságát az arab, török lovakénál is jobban magasztalta. A székely ló nem havasi teherhordó állat volt, hanem hátas- és hámos ló. Magas főtartással és magas lépéssel járt, jól ügetett és vágtatott. Jeltelen alig volt közte, annál több szürke, legyes szürke és szeplős.
A régi magyar lófajták az Alföldön és a Dunántúlon szinte észrevétlenül vesztek ki az 1880–1890-es évekre. Kiskunsági, ormánsági parasztok szájhagyományából csupán az állapítható meg, hogy eleink bozontos, kicsi, igénytelen és szívós lovakat tartottak (Tálasi I. 1936b: 8; Kodolányi J. 1956: 123; Nagy Czirok 1965: 227). Báta-szék környékén, azaz a tolnai Sárközben Edward Brown angol utazó 1670-ben nagy hasú, rövid lovakat figyelt meg, amelyek azonban igen könnyedén nyargaltak (Andrásfalvy B. 1975: 338). A 18. század derekán a magyar katonai alakulatok lovainak átlagos marmagassága – a fennmaradt ló nyilvántartások adatai szerint – jellemzően alacsonyabb volt az osztrák és cseh tartományok lovaiénál (Jankovich M. 1970: 254). Ősi magyar fajta lovat tiszta formájában már az 1860-as években is csak elvétve lehetett találni. Marmagassága 130–155 cm, feje aránytalanul nagy, nyaka keskeny és inkább hosszú, mint rövid. Erős, feszes ínú, ruganyos izomzatú, rendkívül kitartó lófajta volt (Ditz H. 1869: 250; Korizmics L. 1867: 176–177).

Mária Terézia korában állami ménekkel, keresztezéssel kezdték kialakítani a „javított magyar ló”-nak nevezett fajtát. Ez nagyobb, arányosabb testű az ősi magyar lónál. Kinézete országrészenként, sőt tájanként változó, aszerint, hogy „mi volt a javító vér” (Gaál L. 1966: 450). Az irodalomból ismert magyar parlagi ló megnevezés feltehetőleg inkább a 18–19. századi keverékekre vonatkoztatható, mint a hajdani apró lófajtára. Az ún. parlagi ló is melegvérű, viszonylag könnyű testű, igénytelen és „győzős, munkás” lófajta volt. A parasztgazdaságok közel két évszázadon át főként ezekkel a javított, keverék lovakkal dolgoztak. Kárpáti–balkáni környezetünkben még számos, többnyire népnevekkel, tájnevekkel megnevezett, apró növésű lófajta ismeretes. Az alföldi magyarság tréfásan „macska lovak”-nak nevezi őket, s a debreceni fuvarosok a 19. században még maguk is dolgoztak velük. Baranyában török ló, szlavóniai ló néven ismerték a könnyű, apró, főként teherhordásban kiváló lófajtát, s az 1910-es évekig venni is szoktak belőle Szlavónia vásárain (Ecsedi I. 1914: 237; Herman O. 1914: 335; Kodolányi J. 1956: 123). Kecskemét összeírásaiban a 18. század második felében gyakran említenek „nagy serényű oláh ló”, „szép termetű moldvai ló”, „kis piros pej lengyel ló” nevezetű fajtákat (Szabó K. 1965: 73). A főként a Felföldön kedvelt lengyel ló tehát eljutott az Alföldre és Észak-Dunántúlra is. Ez szintén apró termetű lófajta volt, s gyakran nevezték podóliai fajtának (Galgóczy K. 1855: 308; Fél E. 1941: 61).

A keleti nyelvterületen három fontosabb tájfajta ismeretes: a hucul, a mokány és a székely ló. Ezeken kívül gyakran említődik az erdélyi ló, s Székelyföldön belül megkülönböztetik a békási és az oroszhegyi tájfajtát. Mokány lónak nevezik a havasi románok kicsiny, zömök teherhordó lovát. Máramarosban és a Gyalui-havasokban málhás állat. Marmagassága 110 cm, színe leggyakrabban sötétpej vagy fakó, üstöke, sörénye és farka bozontos (Herman O. 1914: 326; Hankó B. 1943: 18, 25). A hucul ló a Tisza forrásvidékén és a Kárpátok ezzel szomszédos keleti lejtőin élő ruszinok teherhordó állata. Zoológusok szerint ebben van a legtöbb a belső-ázsiai ősi lófajta, a taki (Equus przewalski Poljakoff) véréből és tulajdonságaiból (Hankó B. 1943: 30).

 

Székely ló. Fotó: magyar-lovaskultura.hu


Az erdélyi ló az ősi magyar fajtával rokon, jó formájú, némileg a lipicaira emlékeztető fajta volt. Oláh Miklós az 1500-as években az erdélyi és székely lovak kiválóságát az arab, török lovakénál is jobban magasztalta. A 19. században a parasztok és az uradalmi ménesek „erdélyi” lovait is többen leírták. Nyilvánvalóan többféle keveréket, nemesített tájfajtát illettek ezzel a névvel, amelyekben azonban a keleti származási jegyek még átütőek voltak (Ecsedi I. 1914: 242; Hankó B. 1943: 11, 13; Gaál L. 1966: 451).

A székely ló a középkor óta számon tartott fajta. 1855-ben az ősi, „javítatlan” magyar lóhoz hasonlították, s megjegyezték róla, hogy még annál is kisebb. Brehm művének magyar kiadása (1929) szerint: „A székely ló a régi magyar parlagi ló változata, leginkább Erdély keleti részén található. Kisebb, zömökebb és durvább szervezetű a magyar parlagi lónál. Marmagassága 120–130 cm. Az utolsó fél évszázadban arab és lipizzai lovakkal nemesítették” (idézi: Hankó B. 1943: 18; Földes L. 1958: 32). A székely ló nem havasi teherhordó állat volt, hanem hátas- és hámos ló. Magas főtartással és magas lépéssel járt, jól ügetett és vágtatott. Jeltelen alig volt közte, annál több szürke, legyes szürke és szeplős. Aligha véletlen, hogy a székelyek közös származásukat a fehér lóhoz kötötték (Gyallay D. 1959: 219). Ez a totemisztikus képzetet megőrző szólásuk több változatban ismert. („A székelyek mindnyájan rokonok apáról, anyáról s a fehér kabala likáról.”) Az ősi magyar lótól az arabos küllem, az aránylag kis és száraz fej, az arányos, vastag nyak is elkülönítette. Átlagos marmagassága az 1940-es évek elején még mérhető egyedeken 135 cm volt (Hankó B. 1943: 26–28). Az utóbbi századokban a keresztezések következtében a székely ló tulajdonságai, méretei is nyilván változtak.

Egy 1842-ben készült vásárlajstrom szerint Csíkszereda Mihály-napi vásárain erős kereslet volt a kicsiny, zömök, de vérmes és tüzes székely csikók iránt. Székelyudvarhely vásárain, főként az Oroszhegyen, a Sóvidéken (Marosszék) nevelt „eredeti, székely fajtájú” lovakat keresték. Marosszék és az egész Székelyföld leghíresebb lóvásárait Makfalván tartották. A székely lovat nagy számban vitték a Magyar Alföldre, ahol búzát nyomtattak vele (Nagy F. Ethn. 1979: 511–513). Csíkról a századfordulón azt közlik, hogy a hajdan híres székely ló már ismeretlen. „Mióta a székely huszár katonaosztály megszűnt s mióta a katonalovat a székelység nem maga tenyészti a maga számára, azóta a lótenyésztésnek is vége van.” (T. Nagy I. 1902: 29). Udvarhelyen szintén visszaesett e kiváló lófajta tenyésztése, s „a híres lótenyésztő községekben alig lehet jobb székely lovakat látni” (Barabás E. 1904: 29). A megye keleti részein azonban még éltek tiszta példányai ennek az apró termetű, dús sörényű, fürge és kitartó lófajtának. Udvarhelyen az oroszhegyi, Gyergyón a békási ló volt nevezetes tájfajta. Előbbi a Hargitán, utóbbi a Borgói-hágótól a Gyimesi-szorosig terjedő hegyvidéken élt. Mindkettő kis termetű, magashegyi lófajta volt. Az oroszhegyi ló marmagassága 14–15 marok (14 hüvelyk 3 vonal, azaz 147 cm), a békási lóé legfeljebb 130 cm. Mindkét fajta legelőn, erdőn élt télen is, istállót nem ismert (Orbán B. 1868: I. 96; Hankó B. 1943: 22; Gunda B. 1943b: 102–103; Földes L. 1958: 33–34). Az oroszhegyi ló az 1930-as évekre kiveszett, a békási fajta – amit Hankó a hucul lóval rokonított – az 1940-es években még létezett. További sorsáról sajnos nincs tudomásunk.

Z. Nagy István

Forrás:
Magyar Elektronikus Könyvtár
(http://mek.niif.hu/02100/02152/html/02/307.html)
◄ Vissza