Üdvözöljük Székelyföld lovas portálján!
2022. július 01., Tihamér, Annamária napja
Üdvözöljük Székelyföld lovas portálján!
Left arrow Programajánló Right arrow
-0001
NOV. - 30.
A huszárruha üzenete, és mi célt szolgáltak a kellékek?

- Egy kis ízelítő a Hagyományörző Székely Huszárezred egyesület részéről a huszár viseletével kapcsolatosan -
-0001
NOV. - 30.

Egyre több településről zarándokolnak Csíksomlyóra nyeregbe szállva lovasaink. A LóFő Lovascsapat négy lovasa nyolc, tizenegy lovasa négynapos túrán közelítették meg a búcsú helyszínét. Utóbbiakhoz csatlakozott a székelybósi Varázspatkó Lovarda 12 lovasa is, valamint négy másik zarándok egyenesen Székesfehérvárról érkezett lóháton. Zetelakáról 16 lovas vágott neki a szokásos háromnapos zarándoklatnak.
Szöveg: Z. Nagy István, Fotó: FIscher István Alfréd, Geréb Péter, Kiss Zsigmond



 
Mottó:
„A székelyek mindnyájan rokonok apáról, anyáról s a fehér kabala likáról.”

A lótartás és csikónevelés jelentősége, a lóállomány sűrűsége koronként és tájanként lényeges eltéréseket mutat. Miközben a Székelyföld és Moldva, a két Kunság és a Rábaköz mindig kivált környezetéből lónevelésével, a legtöbb vidéken a 18–19. században kevés lovat tartottak a parasztok. Az Északi-Felföldön a lótenyésztés 1855-ig az állami erőfeszítések ellenére sem sok haladást ért el, mert a községek nem fordítottak kellő gondot a méntartásra és a csikónevelésre. Csupán a gömöri medence magyar falvai – Rimaszécs, Simonyi, Hanva, Csíz, Méhi – és Sáros megye Zemplénnel határos vidékén, a Tapoly mentén neveltek valamirevaló lovakat (Galgóczy K. 1855: 309; Zólyomi J. 1968: 446). Az Északkeleti Kárpátok megyéi többnyire a szomszédos Galíciában vásároltak lovakat. Apró, lengyel lovakat a Szepességben, s nyugatabbra is tartottak a 19. században, egészen a tagosításokig (TGy, 1818. XII. 15; Fél E. 1941: 61). A lóállomány növekedését a 19. század második felében a lófogatolás terjedése vonta maga után, főként az Alföld peremvidékein és az oda futó folyók völgyeiben. A Lápos völgyében (Szolnok-Doboka m.) élő magyar gazdák csak a 19. század végén kezdtek lófogattal dolgozni, addig csupán ökörigájuk volt. Máramarosból származó mokány lovakat tartottak. A 20. század első felében már inkább a szászoktól vettek lovat, főként Beszterce-Naszódban és a Mezőségen (Gunda B. 1956: 43). Erdély tájain 1911-ben a lóállomány mindenütt alacsony volt, még a lótartásáról híres Székelyföldön is, ahol a határőrvidék megszűnte után visszaesett a lótartás. Román többségű körzetekben, így Hunyad megyében a szarvasmarha- és bivalyfogatok túlsúlya a lófogatokkal szemben még szembetűnőbb volt (Gunda B. 1943b: 105).

Az említetteken kívül több más oka volt annak, hogy a 18. század első felében országszerte megritkult a lóállomány, s meggyengült, elsatnyult a régi tenyészanyag. Paraszti lótenyésztésünk hanyatlásához az állami terhek növekedése nagyban hozzájárult. Például Tolna és Baranya sok jobbágygazdája a gyakori forspont miatt cserélte lovait ökrökre a 18. század derekán. Maradék lovait a sárközi, mohácsi jobbágyság akkoriban a Duna szigetein rejtegette (Andrásfalvy B. 1975: 345). Itt-ott azért a Dunántúlon is maradtak a lótenyésztéshez ragaszkodó vidékek. Például Sopron megyében a Répce-mellék ökörtartásáról vált híressé, viszont a Rábaköz magyar parasztsága az 1800-as években változatlanul lószerető, lónevelő maradt. „Itt a’ közönségesebb gazdák is közönségesen 3, 4 lovon, és pedig termetes, jó vérű ’s pajkos lovakon járnak” (TGy 1823. X. 62).

Az 1895-ben és 1911-ben készült országos állatszámlálás adatai szerint a legtöbb lófogatot a Duna–Tisza között találták, majd a Tisza–Maros-szög (Bánság) és a Tiszántúl következett a sorban (Gaál L. 1966: 364–365). A lóállomány 68–70%-a a kisbirtokosok kezén volt. Ebben a birtokkategóriában az igaerőt már szinte kizárólag a lófogat képviselte a 19–20. század fordulóján. A lóállomány és a lótartás jelentősége a 19. század derekától országosan is növekedett mind abszolút számokban, mind az arányokat tekintve. 1942-ben a mai országterületen még mindig csaknem 900 000 lovat tartottak, mert az első világháború és az államhatárok megváltozása által okozott károkat még kiheverte a magyar lótartás (Gunst P. 1976: 352). A következő egy-két évtizedben azonban olyan méretű állománypusztulás következett be, hogy az 1960-as években a paraszti, népi lótartás voltaképpen megszűnt létezni. E folyamat hátterében a háborús veszteségeket, a mezőgazdaság tulajdonviszonyainak radikális átalakítását és a motorizáció gyors előretörését kell látni.

Az 1850–1950 közötti száz évben igen eltérő volt a lótartás és lófogatolás szerepe a különböző birtokkategóriák, gazdaságméretek szerint. Például Kocson (Komárom m.) a fél jobbágytelkes (félhelyes) gazdának a négyes ököriga mellett volt két lova. Ugyanott a 200 holdas gazda – ökörigái mellett – 6 lovat tartott, de a törpebirtokos többnyire csak egyet. Az egylovas gazda kifejezést a 6–7 holdas zsellér megnevezésére használták (Fél E. 1941: 61). Hont megyében a 10 holdon aluli gazdaságok többsége az első világháború előtt nem tartott lovat, s fuvarozással sem foglalkozott. Egy pár lónál nem tartottak többet a 10–20 holdas gazdaságok sem (Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 117). 1895-ben országosan a lóállomány 15%-a, 1911-ben pedig 12,5%-a jutott az 5 kat. hold alatti törpebirtokos kategóriába (Gaál L. 1966: 363). Ezen lótartók többsége fuvaros, talyigás, kubikos foglalkozást űzött és lovaival végzett munkájából élt.

Napjainkban a lótartás Magyarországon is főként a sport és az idegenforgalom céljait szolgálja.

Forrás:
Magyar Elektronikus Könyvtár (http://mek.niif.hu/02100/02152/html/02/307.html)
Fotó: www.sokszinuvidek.24.hu
◄ Vissza